2013. augusztus 5., hétfő

titokzatos lények


Sok lény van amiket történetekből ismerünk historiákból, bár sokan hiszik ,hogy ezek a lények nem csak a  legendákban hanem a valóságban is léteznek.Sokan cáfolják sokan meg valóságtartalmat adnak ezeknek a lényeknek.Az U.f:O-ok vajon léteznek sokan azt mondják, hogy semmi valóságtartalma sincs, mások szerint időutazók a jövőből, van aki azt gondolja mi vagyunk azok csak a jövőből jöttek , hogy vigyázzanak és segítsék a mostani embereket.Nem tudom melyik igaz és melyik nem de az biztos, hogy léteznek.amikor először rabolták el azt a amerikai házaspárt a nő lerajzolt egy olyan csillagképet amit évekkel rá fedeztek fel csak az emberek,ez biztos nem véletlen egybeesés. A Marson  emberfej alakú követ találtak, és lefényképeztek ember szerű lényeket.


Furcsa élőlény-szerűséget fedezett fel egy japán hobbiűrkutató a NASA Marsról készült fotóin. Hivatalos magyarázat egyelőre nincs.
A NASA legújabb felderítője, a Coriosity már majdnem egy éve küldi az általa készített képeket a Földre. A felvételeket hatalmas érdeklődés övezi az amatőr űrszakértők körében is. Egy blogger addig böngészte a fotókat, míg felfedezett egy leginkább patkányra emlékeztető valamit, és lapján azonnal hírül is adta, hogy UFO-t észlelt.
.    A Marsról állított feltételezések sok ember szerint hamisak, elvileg készült felvétel a mars egéről ami ugyan olyan kék mint a föld ege, és az egyik Mars járó véletlenül belelépett egy pocsolyába, és reggel víz cseppek voltak a lában.Még sok ember szerint madarakat sikerült lefényképezni.
                                                Jeti, nagy láb , lehet hogy egy emberi faj ami megállt a fejlődés egyik szakaszában
 
                                                                      
A Loch Ness-i szörny (becenevén Nessie) egy állítólagos élőlény, amely a skóciai Ness-tóban él Inverness városa közelében. Nessie a jetivel együtt a kriptozoológia (vitatott létezésű lényekkel foglalkozó „tudomány”) egyik legismertebb témája.

A legenda eredete

A róla szóló legenda már évszázadok óta kering, legelső ismert említése Szent Kolumba 565-ből származó legendájában történik, ahol a szent megment egy embert a szörnytől. Sok kritikus megkérdőjelezi a történet hihetőségét, mivel egy másik legendában ugyanez a szent a hangja erejével megöl egy vaddisznót.
Az első újkori észlelés 1933. május 2-án történt, és valóságos médiaszenzációt keltett. Ugyanezen év augusztus 11-én újra látták. 1934. április 19-én egy fénykép készült a szörnyről, amint hosszú nyaka és feje kiemelkedik a vízből. A fotóról később kiderült, hogy hamisítvány: a képet játékhajóra erősített idomok közeli fényképezésével készítették.

A Loch Ness-i szörny Heikenwaelder Hugo olajfestményén
Egyesek szerint elképzelhető, hogy „Nessie” egy rég kihaltnak tartott dinoszauruszfaj fennmaradt egyede, leginkább a plesiosaurusra hasonlít. Mivel azonban az állatok egyedei is öregednek és meghalnak, a fennmaradás csak egy teljes populáció, vagyis szaporodási közösség fennmaradása esetén lehetséges. Nehéz elképzelni, hogy egy sok példányból álló népesség fennmaradhasson és elrejtőzhessen egy ekkora tóban. Soha nem került elő egyetlen tetem sem. A Loch Ness nem elég nagy még egyetlen dinoszaurusz család tartósabb fennmaradásához sem, ezenkívül a tó földtörténeti szempontból túl új ehhez, és a történelem folyamán többször be is fagyott. A tó halállománya kicsiny, a vízben rengeteg lebegő szennyeződés van, ettől teljesen átlátszatlan, ezért alkalmatlan víz alatti vadászok életfenntartására. Több szemtanú leírása alapján a lény nem is hasonlít plezioszauruszra. További problémát okoz, hogy a tó vize mindössze 5 °C körüli, ami korábbi vélemények szerint túl hideg az ilyen állatfaj mindennapi életéhez. Ma már tudjuk azonban, hogy a Pliosauridae család tagjai remekül megvoltak Ausztrália késő kréta kori fagypont körüli vizeiben is.
Mások azt feltételezik, hogy a tó mélyén egy alagút vagy hasadék van, és ezen át Nessie szabadon közlekedhet a tó és az óceán között. Ebben az esetben lehetségesnek tűnhet, hogy több egyed vagy akár család él az óceán mélyén, és csak bizonyos időszakokban térnek vissza Loch Ness-be. Ennek egyik cáfolatára azt szokták felhozni, hogy hidrogeológiai képtelenség, hiszen egy ilyen járaton keresztül a tenger árapály mozgása észrevehető ki- és beáramlást okozna, valamint így a tó vize keveredne a tengervízzel, amire azonban nincs bizonyíték. Ugyanakkor a tó vízszintje közel 16 méteres átlagos tengerszint feletti magasságban van, ezért az árapály hatása a tóig nem jutna el. E körülmény azonban a szabad mozgás lehetőségét veszi el: a nagy szintkülönbség miatt egy ilyen járatban hatalmas sodrásnak kell lennie, mivel közel van a tengerhez. A nagy sodrás viszont előbb-utóbb annyira kitágítaná az alagutat, hogy a tó teljesen megszűnne létezni, vagy éppenséggel összeomlana és elzárná az átjárót, de semmiképp sem lenne stabil.

Az erdeifenyő-elmélet

A Skóciában lévő nagyjából 500 édesvizű tó közül (amelyeket a skótok saját szavukkal ‘loch'-nak neveznek) mindössze háromban látták Nessie-t. Érdekes, hogy csak ez a három tó nagyon mély, és ennek a három tónak a partján erdeifenyők állnak, ami szintén jelentős eltérés a skót tavak többségétől. Ezekre a tényekre alapozva néhány tudós a következő elméletet alkotta meg.
Az erdei fenyők jóval több gyantát termelnek, mint a többi fenyőfajta. Amikor egy erdeifenyő elpusztul és beleesik a tóba, lemerül a tó fenékre és elkezdi kiereszteni a gyantáját. A gyanta az elpusztult fatörzs oldalán marad odaragadva, és a bomló fában keletkező gázokat nem engedi eltávozni. Az így csapdába esett gáz hólyagokat képez a fa törzsén. Ahogy a hólyagok egyre nagyobbak lesznek, felhajtóerejük elég lesz ahhoz, hogy a fatörzset a felszín felé emeljék. A víz nyomása a tó fenekén nagyobb, mint a felszín közelében, így a hólyagokra ható nyomás is folyamatosan csökken, ahogy a fatörzs a felfelé halad. Mivel a gázok térfogata a nyomás csökkentésének hatására megnövekszik, a hólyagok is megnövekednek. Minél nagyobbra nőnek a hólyagok, annál nagyobb az általuk kifejtett emelő hatás, ezért a fa egyre gyorsabban emelkedik felfelé. Végül a hólyagok szétrobbannak, a fatörzs pedig gyorsan visszasüllyed a tó fenekére. Időnként ez a jelenség egy-egy fatörzset akár a tó felszínéig is felemelhet, így a tóból kiemelkedő, majd gyorsan visszabukó, furcsára felfúvodott fatörzseket nézik az emberek szörnyfejeknek.

Szemtanúk

1993.június 17-én bizonyos Edna MacInnes és udvarlója, David Mackay (mindketten Invernessből) szintén nem mindennapi eseménynek voltak részesei. Legalábbis állításuk szerint. Mint azt akkor a BBC 4-es rádiócsatornájának elmondták, majd tíz percen keresztül látták a Loch Ness-i szörnyet.
- „Egy negyven láb hosszú, zsiráfnyakú valami úszkál körbe-körbe a vízben. Egészen jól láttam. Meglehetősen világos barna színe volt. Legalább egy mérföldnyire lehetett tőlem, így is óriásinak tűnt.” - mesélte akkor a huszonöt éves Edna, aki amint meglátta a „szörnyet”, nyomban elrohant közeli ismerősükhöz, hogy fényképezőgépet kérjen kölcsön. Mire visszaértek, természetesen már nem láttak semmit. Pár órával később azonban újra felbukkant a „valami”, akkor Edna udvarlója le is fotózta a lényt. A fotókon valóban látszik valami, de hogy mi, azt senki sem tudja. Később, még ugyanazon a napon James MacIntosh épp visszafelé tartott fiával, Jimmyvel egy kisebb hajókirándulásról, amikor a fiú egy tárgyra lett figyelmes. Előbb azt hitték egy másik kishajó.
- „Arra figyeltem nehogy nekivezessem a hajót valaminek, így nem tudtam kellőképpen odafigyelni Jimmyre, de amikor felnéztem, a távolban láttam egy barnás foltot, aminek hosszú, zsiráfszerű nyaka volt és lágyan, de gyorsan úszott” - emlékezett vissza MacIntosh.
                                                  

Sellők

A sellők avagy hableányok mitológiai lények. Olyan leányok, akiknek a teste halfarokban végződik. A félig ember, félig hal testű lény sok nép folklórjában fellelhető, a Közel-Kelet, Európa, Ázsia és Afrika népei között. Az első történet az ókori Asszír Birodalomból maradt fenn, melyben Asratum istennő sellővé változtatta magát szégyenében, amiért megölte szerelmét. Az ókori görögök sellői a vízi nimfák közé tartoznak a naiaszokkal és néreiszekkel együtt, ők a tengerek nimfái, Tritón leányai. A sellőket gyakran hozták kapcsolatba olyan természeti jelenségekkel, mint az áradás és a vihar, vagy tették őket felelőssé hajótörésekért és elsüllyedésükért. Más tradíciókban (vagy néha ugyanazon a tradíción belül) jóindulatú, jótékony teremtmények, akik megáldják az embereket, vagy szerelembe esnek velük.
Néha a sellőket a szirénekkel is rokonítják, ez a feltételezés azonban téves, mert a szirének nem sellők, hanem madártestű asszonyok. A mai világ felfogása szerint ilyen lények nem léteznek, de az ókorban több hajós is látni vélte őket. Ezeket gyakran úgy magyarázzák, hogy a gyakran ittas matrózok a lamantinokat és a fókákat képzelték sellőnek. Többek között Columbus is említette, hogy a Karib-szigetek felfedezése közben sellőket vélt látni az óceánban. Hasonló észlelések még a 20. és 21. században sem szűntek meg, ezek közül a leghíresebbek Kanadában, Izraelben és Zimbabwében történtek.
A sellők népszerű témának számítanak mind az irodalomban, mind a többi képzőművészetben is, például Hans Christian Andersen meséje, A kis hableány (1836) is egy sellőről szól. Több opera, film, festmény, szobor, sőt még képregény is készült róluk.

A sellők más népek mítoszaiban

Ókori Közel-Kelet

Az első ismert sellő-történt az Asszír Birodalomból származik, kb. i. e. 1000 körül született. Asratum istennő, Sammu-ramat asszír királynő anyja, beleszeretett egy pásztorba, és akaratlanul is megölte őt. Szégyenében beleugrott egy tóba, és egy hal formáját öltötte magára, de a víz nem tudta elrejteni az isteni szépségét. Ezután egy sellő alakját vette fel - derékig ember, deréktól lefelé hal -, habár az első ábrázolások olyan halként mutatják, amelynek csak a feje és karjai emberiek, hasonlóan a babiloni istenséghez, Éához. A görögök elfogadták ezt az isten a sajátjukként, Atargatisz vagy Derkétó néven.
Valamivel i.e 546 előtt, a milétoszi filozófiai iskola egyik tagja, Anaximandrosz azt állította, hogy az ember egy vízben élő elődből fejlődött ki. Azt mondta, hogy az ember, amely ilyen hosszú csecsemőkort igényel, máshogy nem tudta volna túlélni.
Egy népszerű görög mítosz szerint III. Alexandrosz húga, Thesszaloniki halála után sellővé változott és az Égei-tengerben élt. Minden egyes matrózt, akivel találkozott, megkérdezett, hogy „Nagy Sándor él-e még?” (görögül: "Ζει ο Βασιλιάς Αλέξανδρος;"), amire a helyes válasz az volt, hogy „Él, és folytatja a világ meghódítását” (görögül: "Ζει και βασιλεύει και τον κόσμο κυριεύει"). Ez a válasz megnyugtatta, és cserébe lecsillapította a tenger vizét, és engedte továbbhajózni az embereket. Minden más válasz feldühítette, és hatalmas vihart támasztott, amiben a hajó összes utasa életét vesztette.
ókori görög érme Asratum istennő ábrázolásával

Ezeregy éjszaka meséi

Az Ezeregy éjszaka meséi című kötet több olyan mesét tartalmaz, amelyben sellőhöz hasonló tengeri lények szerepelnek, például "Djullanar, a tengeri lány". Más mitológiák sellő-ábrázolásaival szemben, ezek a lények nem félig ember, félig hal lények, hanem teljesen emberformájúak, annyi különbséggel, hogy képesek a víz alatt is lélegezni. Házasságot is köthetnek földön élő emberekkel, és az ilyen szerelemből születő gyerekek is képesek lesznek a víz alatti életre. Az "Abdullah, a halász és Abdullah, a sellő" című mesében a főszereplő Abdullah egy halász, aki azt a képességet kéri magának, hogy tudjon lélegezni a víz alatt is, és felfedez egy vízalatti társadalmat, ami tükörképe a földfelszínen lévő társadalomnak. A vízalatti társadalom egy primitív kommunista rendszert követ, melyben a pénz és a ruhák nem léteznek. A "Bulukiya kalandjai" című történetben a főszereplő, Bulukiya a halhatatlanság főzete utáni kutatás során a víz alatt szintén felfedezi a sellők egy társadalmát.

Brit-szigetek

A zennor-i sellő
A Normann kápolna a Durham Kastélyban, melyet 1078 körül építettek saxon kőművesek, valószínűleg a legkorábbi angol művészi sellő-ábrázolás. Ez az egyik eredeti normann kőpillér, mely az épület dél felé néző részén található.
A sellők a brit folklórban balszerencsét hozó ómenekként jelennek meg, akik meg tudják jósolni a katasztrófákat, esetenként elő is idézik azokat. A számos változatban fennmaradt Sir Patrick Spens balladája egy olyan sellőt ír le, amelyik az elátkozott hajósokhoz beszél. Némelyik verzióban azt mondja nekik, hogy sohasem látják már a szárazföldet, másokban pedig azt állítja, hogy a part már közel van, de a hajósok elég bölcsek, hogy tudják, hogy ez nem igaz. A sellő emellett lehet az ítéletidő közeledtének előjele is. Van olyan történet is, amelyben a sellők jóindulattal viseltetnek az emberek iránt, például különböző, az emberek által nem ismert gyógymódokra tanítják őket. Némelyik történet 600 méter nagyságúnak írja le a sellőt. A férfi sellőket általában vadabb és kevésbé intelligens teremtményekként emlegetik, mint a hableányokat, kevesebb érdeklődéssel az emberek iránt.
Egy legenda szerint egy sellő egyszer eljött a zennor-i Cornish faluba, ahol gyakran hallgatta a Matthew Trewhella nevű kórista férfi énekét. A fiú és a sellő egymásba szerettek, és Matthew elment a sellővel a Pendour cove-i otthonába. Nyári éjszakákon azóta is lehet hallani a környéken, ahogy a szerelmesek együtt énekelnek. A zennor-i Szent Senara templomban egy hatszáz éves faragott szék állít emléket ennek a történetnek.
Egyes történetek azzal a kérdéssel foglalkoznak, hogy a sellők lelke halhatatlan-e. Ezek a történetek nemleges választ adnak a kérdésre. Lí Ban alakja egy megszentelt sellő, de ő egy emberi lény volt, aki csak később változott sellővé. Három évszázad után, amikor a kereszténység elterjedt Írországban, megkeresztelték őt.
A skót mitológiában van eg sellő, akit ceasq-nak hívnak, aminek a jelentése "a hullámok lánya/hölgye"[1], mint ahogy hasonló jelentéssel bír a Merrow is az íreknél.

Nyugat-Európa

Raymond hazaérvén azt veszi észre, hogy felesége, Melusine sellővé változott át. Jean d'Arras, A Melusine éneke, 1478.
Az európai folklór sellő-szerű édesvízi lénye a Melusine. Néha kettős halfarokkal ábrázolják, vagy kígyószerű alsótesttel. Hans Christian Andersen tündérmeséje, A kis hableány 1837-ben jelent meg. A Disney feldolgozta ezt a történetet és szerzői jogvédelem alá helyezte. Az eredeti verzióban a kis hableány a Tenger Királyának a legkisebb lánya, aki a tenger fenekén él. Hogy követhesse a herceget, akibe beleszeretett, a hableány meglátogat egy tengeri boszorkányt, hogy adjon neki lábakat, és cserébe odaadja a nyelvét. Bár a herceg megtalálja a lányt a tengerparton, mégis mást vesz feleségül. A boszorkány feltételei szerint szíven kell szúrnia a herceget, hogy visszatérhessen nővéreihez, nem tudja megtenni, mert még mindig szereti. Végül felemelkedik az égbe, és éteri jelenségeket lát maga körül, akik elmondják neki, hogy azok a sellők, akik jó dolgokat cselekednek, a Szél lányaivá válnak, és háromszáz évnyi jótékonyság után emberi lelket kaphatnak.
A kis hableány világhírű szobra, amely Andersen meséjén alapul, 1913 augusztusa óta a dániai Koppenhága kikötőjében látható, és 13 másolata van elhelyezve a világ különböző részein - nagy részük Észak-Amerikában.

Kelet-Európa

A Ruszalkák a szláv megfelelői a görög mitológia najádjainak. Habár az orosz 'rusalka' szót általában sellőnek fordítják, ezeknek a lényeknek nincs sellőfarkuk. A ruszalkák természete eléggé sokszínű a néphagyomány szerint, de D. K. Zelenin etnológus szerint egy közös tulajdonság mindegyikben megvan: a ruszalkák a tisztátalan halottak nyughatatlan lelkei. Általában fiatal nők szellemei, akik korai és erőszakos halált haltak, például gyilkosság vagy öngyilkosság, főként fulladás által. Úgy tartják, hogy a ruszalkák folyókban és tavakban laknak. Gyönyörű fiatal nőkként jelennek meg, hosszú, zöld hajjal, amely a vízben úszó hínárra emlékeztet, és sápadt bőrrel. Sötétedés után lehet őket látni, ahogy a holdfényben együtt táncolnak, és kicsalják a férfiakat házaikból, nevükön szólítva őket, és vízbe fullasztják őket. Általában szenvedélyes, de csalfa lényekként ábrázolják őket, főleg Dél-Oroszországban, Ukrajnában és Belorussziában, jellemzően a 19. században. A legismertebb ábrázolása Antonin Dvorak Rusalka című operája.
A Sadko (oroszul: Садко) című középkori orosz történetben a címszereplő (egy kalandor, kereskedő és zenész Novgorodból) egy kevés ideig a víz alatt él, a "Tengeri Cár" udvarházában, és házasságot köt a lányával, mielőtt hazatérne. Ez a történet ihlehette Alekszej Tolsztoj (1817-1875) Sadko című versét, és Nikolaj Rimsky-Korsakov Sadko című operáját, valamint Ilja Repin festményét is.
Sadko a vízalatti királyságban - Ilja Repin festménye

Kína

Egy 15. századi kínai könyvben egy olyan sellőről olvashatunk, aki olyan könnyeket hullat, amelyek gyönggyé változnak. Egy 19. század elején írt könyv, melynek címe Jegyzetek Dél-Kínáról (Jottings on the South of China) két sellőkről szóló történetet is tartalmaz. Az elsőben egy ember foglyul ejt egy sellőt a Namtao-sziget partjainál. A lány minden vonatkozásban embernek tűnik, kivéve, hogy sokszínű, gyönyörű haj fedi a testét. Nem tud beszélni, de a férfi haza viszi magával és feleségül veszi. Miután a férfi meghal, a sellő visszatér a tengerbe, ott, ahol rátaláltak. A második történetben egy férfi meglát egy nőt a tengerparton fekve, miközben lehorgonyozza a hajóját. Közelebbről szemlélve úszóhártyákat lát a testén. A matrózok visszadobják a tengerbe, és mielőtt továbbúszna, a sellő köszönetét fejezi ki nekik.

Hinduizmus

Suvannamaccha (szószerinti fordításban: arany sellő) Rávana isten lánya, aki a Rámájana thái és kambodzsai verziójában szerepel. A történet szerint ő egy sellő hercegnő, aki próbálja megakadályozna Hanumán tervét, hogy hidat építsen a Lankán, de közben beleszeret a férfiban. Ő egy igen népszerű szereplője a thái folklórnak.

Afrika

Mami Wata egy vízi szellem, akit Afrika középső és déli részén tisztelnek, valamint az afrikai diaszpóra többi helyein,a Karib-szigeteken és Észak- és Dél-Amerika egyes részein. Általában női szellemek, de néha férfi formában is ábrázolják őket.

Egyéb

A karib-szigeteki Neo-Taíno nemzet ismer egy Aycayia nevű sellőt. A sellő alakja rengeteg különböző kultúrában megjelenik különböző néven: a kameruniak jengu-nak, a brazilok iara-nak, a görögök néreidáknak és najádoknak hívják őket. A japán kultúrában egy ningyo nevű halszerű lény szerepel, a Filippi tradícióban szintén szerepelnek férfi- és nőnemű sellők, akiket a helyiek siyokoy néven emlegetnek. A jávai emberek hisznek abban, hogy Jáva déli partjain található a jávai sellő-királynő, Nyi Roro Kidul lakhelye.

Sellők a kultúrában

  • A német sellők közül a leghíresebb a rajnai Lorelei, aki Heinrich Heine által vált halhatatlanná.
John William Waterhouse: A sellő, 1901.

A szépirodalomban

Modern témaalkalmazások

Heraldika

A heraldikában népszerű téma volt a sellő, általában tükörrel és fésűvel a kezében ábrázolták, ahogy hódol hiúságának. Hiúságának függőjeként, a sellő gyakran az ékesszólás szimbóluma is. Varsó címerén egy kardot és pajzsot tartó sellő látható. A sellő mint Varsó címerének központi alakja, már a 14. századik közepe óta létezik. Sok legenda köti össze Varsó városát a görög mitológia Tritónjával, ami valószínűleg megmagyarázza, hogy miért pont ezt a lényt választották címerüknek. Az Egyesült Államokbeli Norfolk városának is egy sellő látható a címerében, ezen kívül Kanada volt főkormányzójának, Michaëlle Jean-nak a személyes címerében is két sellő látható, védelmezőkként.

Galéria

 

 

Nincsenek megjegyzések: